INTERJÚ

(egy barátnőm készítette velem egy dolgozatához) 

 

Interjúm alanya Viki, 43 éves nő, férjezett egy gyermek édesanyja. Egy baráti társaságban találkoztunk, itt ismerkedtünk meg. Sokat beszélgettem vele, már akkor megfogott a személyisége, azóta is tartjuk a kapcsolatot, jó barátnők lettünk. Rendkívül intelligens, mély érzésű ember, hatalmas szeretettel a szívében. Amikor azt a feladatot kaptam, hogy interjút készítsek egy mentális betegséggel küzdő egyénnel, rögtön tudtam, ő lesz a megfelelő személy. Viki bipoláris zavarral küzd. 

A bipoláris zavar kétpólusú hangulati betegséget jelent. Az egyén életében lehangolt (depressziós), és felhangolt (hipomániás, azaz enyhén mániás, vagy akár súlyosan mániás) epizódok követik egymást. Gyakran évekig csak depressziós időszakok jelentkeznek, míg egyszer megjelenik egy felhangolt, mániás periódus.

Sajnos a betegség a látszólag tünetmentesebb időszakokban sem nevezhető meggyógyultnak, illetve egy-egy újabb epizód jelentkezése sem újabb és újabb betegség, itt egy adott folyamatról beszélünk. A betegség első tünetei általában 15-30 éves életkor körül jelentkeznek, nagyjából 70 százalékban depressziós epizóddal indul a folyamat. A pontos diagnózis felállítását nehezíti, hogy akár 10 év is eltelik, míg az első ellentétes, felhangolt epizód jelentkezik, így addig „sima” depresszió kórjelzéssel zajlik a kezelés. A bipoláris zavar a dolgok jelen állása szerint az életet akár teljes hosszában végigkísérő problémát jelent. Ma (még) nem gyógyítható úgy, mint mondjuk egy bakteriális fertőzés, ámde a tudomány fejlődésével azt már elértük, hogy megfelelően megválasztott gyógyszerelés köré felépített, több tényezőből álló terápiával jól kontrollálható legyen.

Jelenleg Viki stabil állapotban van, és nyitott volt a felkérésre, így elkészítettem vele a struktúrált villáminterjút. 

- Hogyan emlékszel, mikor kezdődött a betegséged?

- Körülbelül 12 éves lehetettem, amikor egy táborban voltam. Kéthetes volt a tábor, egy hét után éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Később rájöttem, mikor hasonló érzetek gyötörtek, hogy ez bizony paranoia volt, a skizofrénia egyik jele. Ekkor még nem voltak depressziós tüneteim, csak ez.

- Mi észleltél magadon?

- Olyan volt, hogy mindent magamra vettem. A nagylányok beszélgettek, arra is azt hittem, hogy rólam beszélnek.

- Tehát úgy gondoltad, hogy rólad beszélnek?

- Igen, hogy ellenem és rólam. Még 15 éves sem voltam, amikor az otthon lévő gyógyszereket beszedtem. Apámnak volt valami szívgyógyszere, fájdalomcsillapítók, tehát mindent, amit találtam. Csak annyit éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok, és meg akarok halni. A kórházban mosták ki a gyomrom, akkor gyermek-pszichiátriára kerültem. Azt hiszem 10 napig voltam talán. Amire jobban emlékszem, az alig 18 éves koromban volt. Akkor Debrecenbe kerültem gyermekpszichiátriára depresszióval. Olyan rosszul voltam, hogy nem mentem iskolába, az osztályfőnök ajánlotta, hogy ide menjünk. Nekem ekkor nagyon sok elmúlással, öngyilkossággal, az élet mibenlétével kapcsolatos verseim születtek. Itt három hetet töltöttem. Ha jól emlékszem, hangulatjavítót kaptam. Akkor rendbe jöttem, mivel nagyon szerelmes lettem (a most már) férjembe, utána le is érettségiztem. Felvettek a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karára magyar szakra. Nagyon büszke voltam magamra. Az egyetem első féléve alig kezdődött el, úgy éreztem, hogy minden rám szakad, és megint kijött a paranoia. Egy testnevelés órán vettem magamon észre, hogy ugyanazok a jelek. Mintha engem bántanának, nekem mondanának bántó dolgokat. A külvilág teljesen máshogy viselkedett velem, holott nekem voltak torzak az észleléseim, nagyon félelmetes érzés volt. Ekkor halasztottam az egyetemen, úgy éreztem, hogy nem tudom folytatni. Volt két év, ami így-úgy eltelt. ’98 nyara nagyon depressziós volt. Gábor úgy „rugdosott el” egy felnőtt képzésre, ügyintéző szakra, ami kétéves volt. Amikor ezt elkezdtem, nagyon hamar beilleszkedtem az osztályba, és két-három hét alatt rendbe is jöttem. Magával ragadott minden új dolog, amit tanultunk, jó hatással volt rám. A következő nyár ismét nagyon depressziós volt. A következő évet nem is nagyon akartam elkezdeni. Annyira rossz volt a helyzet, hogy nemsokára a pszichiátrián feküdtem három hetet. Ott kaptam gyógyszereket, amelyektől valamelyest jobban lettem és tudtam folytatni az iskolát. Sajnos fiatal koromban végig a depresszió volt jelen. Elvégeztem az iskolát és jelentkeztem egy mérlegképes könyvelői szakra. Egy félévet tudtam megcsinálni, amikor olyan tüneteim lettek, hogy kórházba kellett szállítani. Arra emlékszem, hogy be nem állt a szám. Annyit beszéltem, hogy kiszáradt a szám, felpattantam a vizsgálóasztalra, előadtam magam, meg ilyesmi, vénásan adtak nyugtatók, amitől mély álomba zuhantam. Tehát ez már a felhangoltság, a mánia tünete volt. Ezután rá egy évre ismét depressziós lettem, megint öngyilkosságot próbáltam elkövetni. A gyógyszereimből beszedtem vagy 150 darabot, és felhívtam Gábort, hogy mit tettem. Kijött a mentő, kimosták a gyomrom (erre nem is emlékszem), és bekerültem a toxikológiára. Apám nem volt hajlandó bejönni meglátogatni, anyámmal üzente, hogy nem kíváncsi rám. Engem hibáztatott a betegségem miatt.

- Előfordult a családodban másnak is ilyen betegség?

- Igen, apukámnak vannak ilyen tünetei. Nincs diagnosztizálva, de a viselkedése alapján egyértelműen mondható, hogy ő is bipoláris. Neki is voltak felhangolt és letargikus időszakai, amit az alkohol felerősít. Tehát amikor jókedvű volt, az alkohol felerősítette a jókedvét, amikor egy kicsit lent volt, akkor még mélyebbre zuhant és agresszívvé vált. Anyámat ütötte, verte. Tehát a szorongását alkohollal csitította. Neki ez volt a gyógyszere.

- Volt az életednek szebb szakasza?

- A terhességem és a kislányom megszületése utáni hét és fél évem. Úgy indultunk a terhességnek, hogy viszonylag kompenzált állapotban voltam. Az akkori pszichiáterem véleményét kikértem a gyermekvállalásról. Sőt, akkor is felhívtam, amikor kétcsíkos lett a terhességi tesztem, hogy babát várok, és ugye gyógyszert szedek. Soha nem fogom elfelejteni a mondatait, ami úgy szólt, hogy gondoljak úgy a gyógyszerekre, hogy nem fog a babámnak ártani, hanem azok az én jóllétemet fogják segíteni. Én így is voltam vele. Azt tanácsolta, hogy próbáljam meg elhagyni a gyógyszereimet. Ez sikerült is a terhességem 14. hetében. Problémamentes terhességem volt, a baba szépen gyarapodott. Rózsaszín ködben úsztam, nagyon jól éreztem magam. Szerencsére nem volt szülés utáni depresszió, sem paranoia, nem volt mánia. Szépen gondoztam a babámat. Egy hónapos volt a gyerek, amikor a férjemnek külföldre kellett mennie dolgozni. Tehát én egy 1 hónapos kisbabával otthon maradtam. El tudtam látni, szoptattam, fürdettem, sétáltunk, vásároltunk. Nagyon normális életünk volt, egy olyan hét és fél év telt el, ami gyógyszer nélkül volt. Ezen nagyon csodálkoznak az orvosok, mert ez egyáltalán nem tankönyvi eset. Hét és fél év gyógyszer nélkül, ilyen nincs. Engem Bogi meggyógyított, tünetmentessé tett. Nagyon jó hatással volt rám, hogy gyerekünk született, én úgy éreztem, hogy jó anya vagyok. A gyerek szépen fejlődött, óvodába járt. Amikor az iskolát kezdte, megint jelentkeztek a mániás tünetek. Nagyon összevissza volt ez a periódus, mindenféle érzelmeket éreztem, nagyon sok mindenen átmentem, de inkább ilyen ugráló érzelemvilág volt. Sokat sírtam, sokat nevettem, szenvedélyes voltam, szenvedtem. Jelenleg gyógyszerrel kompenzált állapotban vagyok. Jól érzem magam, tudom csinálni a dolgaimat, ellátom a családomat.

- Szenvedtél-e hátrányt a betegséged miatt, hogy érzed?

- Amit én nagyon sajnálok az életemből, az az, hogy nem szereztem felsőfokú végzettséget. Pedig az intelligenciám, az eszem képessé tett volna rá, de a betegségem ezt áthúzta. Egy ilyen hátrányt tudnék megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Engem nem bántottak, normális bánásmódot tapasztaltam a kórházakban.

- Van-e valami pozitív hozománya a betegségednek?

- Az önismeret. Nagyon sok mindent megtud az ember saját magáról a betegség által, hogy mire képes. Nagyon empatikussá teszi az embert mások nehézségei, szenvedései iránt. Most már én próbálok segíteni az embertársaimon. Barátokat szereztem a betegségem által. Akik ilyen problémákkal küzdenek, értékes emberek, csak ezeket nem tudják a „normális emberek”. Akik pszichiátriai betegséggel küzdenek, azoknak segíteni kell, és ők is ugyanolyan értékes emberek, nem bolondok. Tehát nem szabad megbélyegezni ezeket az embereket.

- Mi segít át a nehéz időszakokon?

- Amikor nagyon lent vagyok a család, egyértelműen. A férjem támogatása, aki maximálisan mellettem van. A nehéz időszakokban rá számíthattam, és anyukámra, a kislányomra, és a barátokra, akik ismerik a betegségemet és támogatnak, hogy jobb lesz. Ki kell bírnom azt az időszakot, míg a gyógyszerek hatnak.

- Milyen közeli és távoli céljaid vannak?

- A közeli célom az, hogy munkát szeretnék találni a szakmámban. Szeretnék elhelyezkedni, már nagyon sok helyre beadtam az önéletrajzomat. Távoli céljaim között szerepel az, hogy valamilyen formában a bipoláris betegeket támogatnám. Hogy megismerjék, és elfogadják őket, hogy felismerjék a tüneteket magukon a betegek, és a társadalmi elfogadottságukon is szeretnék segíteni. Ha körülnézünk, bárhonnak kiemelhetnénk híres alakokat (pl. írókat, festőket), akik mániás depresszióban szenvedtek, mégis maradandót alkottak.

- A múltkori beszélgetésünkkor említetted az önkéntes munkát, ezzel mi a helyzet?

- Ez is benne van a tervemben, igen, hogy önkénteskedem. A Máltai Szeretetszolgálatnál voltam, és megadtam a telefonszámomat. Sajnos a covid miatt most nincsenek nagyon lehetőségek. De ha bármi adódna, akkor elmennék segíteni. Erre is érzek most energiát magamban.